Az ördög maga!

Megtettük, átmentek rajtunk, kérünk még!

Koradélutántól már fokozott hangulat lett úrrá egy kicsiny lakásban London északi részén, Willesdenben. Csak elképzelni tudtuk, mire számíthatunk, de a valósághoz képest nagyon távol jártunk.

Szólt a zene, kajáltunk, és Borsó töltött egy kis whiskey kólát is. Készülődés közben még elhangzott az a mondat, hogy "baszki nem mehetek az övcsatom nélkül", de rá egy percre megtaláltam.

Becsippentettünk, jegyeket minden ötödik percben ellenőriztük, hogy tuti megvannak-e. A metróút gyorsan elszállt. Épp azon morfondíroztam, hogy nem látok senkit aki ACDC fannak tűnne a metrón, mikor is leszálltunk és mintha egy másik világba csöppentünk volna. Mindenhol ACDC pólós, pulóveres srácok, kölykök, öregurak, és csajok. Kiérve a metróból már tömött sorokban közlekedtünk, mindenki az O2 aréna felé araszolt.

Érdekes egy hely ez, mint egy cirkuszi sátor. Egy nagy ajtó és már benn is vagyunk a ponyva alatt, de még nem vagyunk benn a stadion részben. Mint minden stadionban, itt is körbe lehetett sétálni, de nem egyszerű kajás, piás kioskok vannak itt, hanem konkrét pubok, éttermek, kávézók, és külön szórakozóhelyek. Multifunkcionális valami ez.

Az egyik ilyen pubba mi is betértünk, itt már bömbölt az accadacca és csak hasonszőrű fanatikusok sörözgettek, várva a későbbi mennyország eljövetelét.

Egy gyors cigi és az átvizsgáló kapu után már mentünk is felfelé a mozgólépcsőn. Nagyon fel :D

A helyünk a legfelső karéjban volt, talán ha 15 sor volt még mögöttünk a tetőig. Ennek ellenére mindent jól láttunk, hallottunk.

Az előzenekar lement, nem volt rossz, de azért sörért még kiugrottunk. Az átszerelésnél felkapcsolták a villanyokat, ekkor láttuk meg igazán az arénát.

 

És aztán elkezdődött ...

Olyan hangosítással hogy otthon nem szól jobban a hangfal! Olyan hangulattal amilyen még sose volt! Olyan ...

Nem sokat játszottak az új albumból, ellenben annál többet a nagy számokból. Hátborzongató érzés volt élőben látni az ACDC-t, hátborzongató volt hallani élőben ezeket a számokat.

 

A stadion berezonált. A pokol harangja szólalt meg!

 

Mindketten megkaptuk amit akartunk, többet is annál. Én eggyé váltam az univerzummal a Let there be Rock-nál, Bori pedig a You shook me all night long-nál veszítette el az önkontrolját :)

A ráadásban Highway to Hell (a fenti videón jól látszik, hogy ott ahol voltunk majdnem az utolsó sorokban is mindenki állva tombolt), és a legvégén a We salute you. A legkomolyabb koncertélmény!

Eltelt vagy 10 perc mire magunkhoz tértünk, és vettük az irányt kifelé. Ott még beugrottunk egy pubba, hogy sörrel hozzuk vissza magunkat a földre. A pultnál a mellettünk álló faszival szóba elegyedve meghívott minket egy - egy felesre. Mint később kiderült, skót volt! :D Szóval vele még jól megdumáltuk a dolgokat, aztán irány haza még az utolsó metróval.

Ma reggel felkelve sem volt még teljesen feldolgozva az élmény, szóval úgy döntöttünk, megnézzük Camden-ben egy nem rég nyílt pubban az ACDC fotókiállítást, ami mellesleg csak ma volt megtekinthető. Olyan fotóritkaságok voltak ott, mint például:

Az első fénykép az ACDC-ről,

 

Bon Scottról az utolsó koncertfénykép (másnap halt meg a hányásában)

És még sok ínyencség

A hangulata a kiállításnak:

Ha meg már ott voltunk, benéztünk az újonnan nyitott pubba is, a Proud Camden-be. Egy régen volt lókórház mellett nyitott meg, és konkrétan az istállókból lett kialakítva.

A karámokat megtartották, és külön szobákként üzemelnek. Az egyik ilyenben megtaláltuk a játszószobánkat:

Meghát lepihentünk egy kicsit a napon (Bori, Angus, meg én):

 

 

 

 

Egy szó mint száz, ez a buli aztán kurva nagy húbazdmeg volt! Koncert kritika holnaptól a másik blogomon: Londoners

 

És köszönet öcsémnek!